Elmesélem neked, hogy számomra mi volt a legkomolyabb feladat a kinti életünkkel kapcsolatban és annyit mondhatok előre, hogy nem a pálcikával evés volt az. Ez most az eddigeknél személyesebb hangvételű poszt lesz, ilyen is kell :-).
Visszaidézem az első napokat négy évvel ezelőttről, amikor felmerült, hogy Kínába fogunk utazni. Bizsergető, izgalmas érzés volt. A cég, ahol a párom dolgozott, talált befektetőt és a részleges kitelepülés mellett döntöttek. A tapasztalatom, végzettségem alapján nekem is tudtak munkát biztosítani, de a lényeg az volt, hogy nekünk ne kelljen távkapcsolatban élnünk és ezt közösen éljük át. Úgy terveztük, hogy maximum 2-3 évig leszünk itt, és az is rengetegnek tűnt. Ennek ellenére a négy év gyorsan elrepült.
Akkoriban egy nagyon klassz cégnél dolgoztam, imádtam a munkámat és a kollégáimat. A mai napig szeretettel gondolok vissza rájuk, és nekem ők lettek az etalon sok tekintetben. El tudtam képzelni, hogy hosszú évekig ott dolgozzak és üzleti tanácsadásban építsek karriert. Nehéz szívvel mondtam fel. A főnököm és a kollégák támogattak, bíztattak és velem együtt örültek a lehetőségnek.
A családunk, a barátok egyszerre örültek és féltettek minket.
Magamat meg nem hazudtolva azonnal elkezdtem utánnajárni, hogy mi szükséges először az üzleti vízumhoz, majd a munkavállalóli vízumhoz, engedélyhez és a tartozkodási engedélyhez. Készítettem erről egy összefoglaló doksit: megvolt, hogy mit miután kell majd megszereznünk, hány fényképre lesz szükség stb. Ennek eredményeként hamar az én feladatom lett a teljes csapat (kb. 30 fő a családtagokkal együtt) papírjainak intézése. Én jártam a konzulátusra, leveleztem a kinti HR-essel. Később kint is a legtöbb hivatalos és személyes dolgot nekem kellett intéznem, mert a magyar kollégák többsége sem kínaiul, sem angolul nem beszélt.
Az adminisztratív teendőkre fel lehetett készülni. De volt egy olyan része az utazásnak, ami nagyobb falatnak bizonyult, mint amire először számítottam.
Toleráns és nyitott embernek tartottam magam, amikor otthon éltem. Lelövöm a poént, még mindig annak tartom magam :-). De teljesen más dolog ahhoz alkalmazkodni falusi lányként, hogy milyen az élet Budapesten, mint mondjuk európaiként Ázsiában.
Vagy mondok egy másik példát. Az első munkahelyemen az egyetem után (amit szintén nagyon szerettem) az első 1 hónapot terepen kellett töltenem. A cég megváltozott munkaképességű embereknek segít munkát találni és bizonyos esetekben csoportosan közvetíti ki őket. Nekem ezzel a csapattal kellett együtt dolgoznom. Mentem velük gyógyszert csomagolni, polcot tölteni, vagy bármilyen egyéb könnyü fizikai munkát végezni, ami éppen adódott. Hozzájuk képest fiatalabb, egészségesebb és iskolázottabb voltam, de sosem éreztem magamat ettől többnek, jobbnak vagy “más”-nak. Könnyen megtaláltuk a közös hangot és volt helyem a csapatban. Az egy hónap leteltével kicsit fájó szívvel ültem át az irodai székbe és minden alkalommal jól esett újra látni a terepen dolgozó kollégákat.
Arra számítottam, hogy Kínában furák lesznek az ételek, lesznek nyelvi nehézségek, szokatlan lesz a klíma és persze készültem a kultúrális különbségekre is. Olvastam róla, hogy a kínaiak zárkózottabbak, babonások stb.
A legkeményebb feladatot mégsem ezek jelentették, hanem a saját magammal megvívott harc. Úgy utaztam ki, hogy meg fogok tenni mindent, hogy a kinti élet ne változtasson meg, tudjak ugyanaz az ember maradni. Ez volt a legnagyobb hülyeség! Eleve azt feltételeztem, hogy akkor teljesen szupi állapotban voltam és a változás csak rosszat jelenthet. Tehát a nyitottságom csak kifelé volt igaz, magammal szemben nem voltam ennyire laza. Görcsösen ragaszkodtam a gyermeki naivitásomhoz és a maximalizmusomhoz.
Biztos ismered a komfortzónás mondást, ami Neale Donald Walsh–tól származik:
“Life begins at the end of your comfort zone.” Magyarul: Az élet a komfortzónádon kívül kezdődik.
Nos, én jócskán kiléptem ebből a zónából. Annyira, hogy hirtelen mintha légüres térben találtam volna magam. A régi életem az összes lehetséges kapaszkodóval nagyon messze került tőlem. Egyedül a párom volt ott, aki szintén hasonlókat élt át. Közben együtt dolgoztunk, együtt éltünk, tehát napi 24 órában együtt. Ezt hellyel-közzel jól viseltük. Kivéve, amikor ugyanazon a napon voltunk kimerültek. Máskor egymást szoktuk bíztatni, felvidítani.
Képzeld, a legfontosabb dolgokat nem is a kínaiak/Kína miatt kellett megtanulnom. Ahogy leírtam, hamar az én nyakamba akasztották az ügyintézést. Bennem eleve van egy segítő, szolgáló vonás. Viszont az adott helyzetben, amikor is a többieknek teljesen kiszolgáltatva (nyelvtudás nélkül) kellett, hogy az otthonuktól távol dolgozzanak és létezzenek, egyre inkább kezdtek rám támaszkodni és ezzel párhuzamosan én fokozatosan egyre terhesebbnek kezdtem érezni az “anyuka” szerepet. A többieknek egyre természetesebbé vált, hogy mindent én intézek és egy idő után átminősült a segítségnyújtás (amit szívesen, emberségből teszek) egy kötelezően elvárt feladattá. Egy helyen laktunk, így munkaidő után is bármikor elértek a gondjukkal. Visszatekintve olyan volt az egész, mint a ma oly’ divatos valóságshow-k: el voltam szigetelve az addigi éltemtől, nem tudtam elfutni és közben olyan emberekkel voltam “összezárva”, akikkel egyéb helyzetben lehet, hogy a köszönésen kívül nem szívesen kommunikálnék.
Ha valamiért nemet mondtam, akkor sokszor én voltam bunkónak kikiálltva. Mi bajom lett? Ha eddig megcsináltam, akkor most miért nem? Ha a másik emberrel elmentem orvoshoz, akkor vele miért nem? Először bűntudatot éreztem, ha nemet mondtam, pedig teljesen kimerített az állandó készenlét. Nagyjából 2 évembe került, hogy megtanuljak nemet mondani és meghúzni a saját (új) határaimat. Ez hihetetlenül felszabadító érzés volt. Azóta nem akarok minden halandónak én segíteni megoldani gondjait.
Szerencsére az sem következett be, amitől korábban tartottam, nem váltam szívtelen, szenvtelen robottá. Továbbra is emberséges vagyok, de nem vagyok már mártír vagy balek.
Azért sem volt előtte égetően fontos megtanulnom nemet mondani, mert a Kína előtti életemben nem akarta senki a fél karomat, ha kisujjamat nyújtottam, senki nem próbált meg csicskaként kezelni, nem próbált meg visszaélni a jószándékommal. Mondhatjuk, hogy szerencsés voltam eddig, vagy hogy burokban nőttem fel és innen ered a naivitásom. Talán ez mentségemre szól.
A másik, amit meg kellett tanulnom és el kellett fogadnom magammal kapcsolatban, hogy rendszeresen szükségem van csöndes egyedüllétre, amikor kevés inger ér. Ebben nem az a lényeg, hogy befelé tudjak figyelni. Inkább az, hogy semmire, senkire ne kelljen figyelnem. Ha ez az igényem előtör, akkor szociálisan lekapcsolok, kerülöm a kontaktust. Olyan, mintha begubóznék. Mindez tudom, hogy fura lehet kivülről. De amióta ez letisztult bennem, azóta nyíltabban ki is tudom ezt fejezni. Mondjuk van, aki még így is megsértődik rajta és magára veszi. Az egyik nap együtt pörgök a lakótársakkal, sütünk-főzünk és filmet nézünk. Másnap csöndesen elkészítem a reggelimet, amit felviszek magammal és egész nap le sem dugom az orromat a szobámból. Közben nem haragszom senkire, egyszerűen fel kell tennem magam töltőre. Ez nálam egy önvédelmi reakció. Ha megerőltetem magam és azért, hogy mások nehogy megbántódjanak emiatt, elhessegetem ezt az igényemet, akkor feszültté, ingerlékennyé és tényleg bunkóvá válok. Olyan leszek, mint egy sarokba szorított állat, vagy mondjuk a macskánk, ha megpróbáljuk ráadni a védőgallért.
Ha ezt korábban tisztán láttam volna magammal kapcsolatban, akkor el tudtam volna mondani az akkori barátaimnak, osztálytársaimnak, szobatársaimnak és biztosan megértették volna. De ezt tinédzserként nem értettem, csak éreztem és átéltem. Sajnálom, hogy azt kellett hinnie néhány embernek, hogy rá haragszom vagy már nem szeretem úgy, nem vágyom úgy a társaságára.
El kellett utaznom Kínába, a “világ végére”, hogy ott megtaláljam és elfogadjam magam olyan tökéletlennek, amilyen vagyok. Szélsőséges helyzetbe kellett kerülnöm ahhoz, hogy ne tudjak tovább menekülni a saját korlátaim elől és merjek nyugodtan nemet mondani vagy elvonulni anélkül, hogy attól rettegnék, emiatt nem fognak majd szeretni. Igazából a saját, régi világom végére kellett, hogy utazzak, annak a határát kellett átlépnem annak érdekében, hogy ezután egy tágasabb világban élhessek.
Hogy a címben feltett kérdést megválaszoljam:
komolyabb feladat volt szembenéznem magammal, mint 1,4 milliárd kínaival :-).
Talán Neked, kedves olvasó, pont ezek a dolgok mindig is könnyen mentek, de nekem meg kellett érte küzdenem és azóta sokkal felszabadultabbak a mindennapjaim. Viszont örülnék, ha leírnád és megosztanád velem, hogy Neked miben sikerült változnod, fejlődnöd az elmúlt években. Vagy esetleg éppen Te is ezzel bajlódsz/bajlódtál? Tapasztaltál hasonlót?
